SZENT HERMANN-JÓZSEF premontrei, pap Április 7. *Köln, 1150--1160 között. +Hoven, 1241 vagy 1252. április 7.
A középkori Németország legjelentősebb városából, a ,,szent'' Kölnből származik. Családja a polgársághoz tartozott, de elszegényedett. Tizenkét éves korában a steinfeldi premontreiekhez került, ahonnan Boldog Frigyes apát híres frízföldi (mariengaardei) iskolájába küldték. Papként tért vissza Steinfeldbe, és rábízták a rendi templom irányítását; ehhez hozzátartozott az éjszakai őrködés szolgálata is. Amint a premontreieknél szokásos volt, gyakran látott el lelkipásztori teendőket a kolostoron kívül. Lelkivezetőként különösen nagyra becsülték az apácakolostorokban; a Zülpich melletti Hovenben levő ciszterci nővérek kolostorában tartózkodása alkalmával halt meg. A szent sok tekintetben igazi Rajna-vidéki ember volt: élénk szellemű, vidám lelkületű, tréfától sem idegenkedő, az emberekkel szívélyes és együttérző. Nemcsak kézművesként volt ügyes, hanem művészi adottságokkal is rendelkezett: egyházi énekszövegeket és dallamokat költött. Olyannyira tisztelte az Úr Krisztust, a Szűzanyát, Szent Orsolyát és vértanú társnőit, hogy rendtestvére és életrajzírója ezt sok csoda felsorolásával akarja kiemelni. Az a hír járta, hogy már tanulóként egy kölni Mária-templomban a gyermek Jézussal játszott. Híressé vált az a jelenet, mikor Mária-szobornak odakínálta almáját, az pedig megelevenedett, odanyúlt érte és magához vette. Még ma is mutatják a kölni Sankt Maria am Kapitol templomban a szobrot, amelyhez ez a legenda fűződik. A kolostorban Krisztus követésére és a Boldogságos Szűz szolgálatára törekedett. Úgy tűnt, minden világi érdeklődését teljesen legyőzte a földöntúli világ. Hogy Krisztushoz külsőleg is hasonlóvá legyen, nagy vezekléseket vállalt magára: böjtölt, kemény fekhelyen aludt, minden kellemetlenséget és betegséget türelmesen elviselt. Az utóbbiak főként önmagával szemben gyakorolt nagy kíméletlenségének következményei voltak. Szerette, ha Jézus követése miatt az emberek félreismerik és kevésre becsülik. Egykori játéka a gyermek Jézussal most a pap vágyává változott, hogy karjára vehesse az isteni Gyermeket. Egy látomásában ez be is teljesedett: úgy érezte, hogy az Eucharisztiában a szenvedő, vérző Urat tartja kezében. Ebből fakadt aggódó óvatossága a szent színek érintésekor. Hermann különös szeretettel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriát. A lovagi költészetből kölcsönözve a szót Máriát Úrnőjének és Rózsájának nevezte. Szeretete viszonzásaként csodás látomásokban volt része éjszakai őrszolgálata idején. Egyik ilyen látomásában kezét egy angyal a Boldogságos Szűz kezébe helyezte, és eközben az új ,,József'' nevet kapta. Szerzetestestvérei valóban Mária vőlegényének, Józsefnek és Steinfeld liliomának nevezték őt. ,,Mária káplánja''-ként is ismertté vált. Ápolta továbbá Szent Orsolyának és társnőinek tiszteletét is. Ezek a Kölnben és a Rajna vidékén olyannyira kedvelt vértanúk éppen akkoriban kerültek a jámbor érdeklődés középpontjába, miután megtalálták az ereklyéiknek tartott csontokat. Elsőként énekelt egy himnuszában Jézus Szívéről; Mária öt örömét versben ünnepelte, és az Üdvözlégyek hozzácsatolásával a rózsafüzér-imádság előfutárai közé számítjuk. Szent Orsolya és szűz társai tiszteletére is költött szövegeket, amelyeket emléknapjaikra dallamokkal látott el. Hermann szeretetből szenvedett, de szenvedésében ismét csak mélységes vigasztalást talált: méltó lett boldogító dolgok látására. Élettörténete szerint egy éjszaka, amikor a sekrestye ablakán át a csillagos égre nézett, megsejtette a teremtés lényegét. Csodás illatot érzett Mária nevének kimondásakor. Az Eucharisztia ünneplése alkalmával is kellemes illat áradt ki néha kelyhéből. Hermannt életében is nagyon szerették, és tisztelete halála után elterjedt az Eifel táján és a Rajna vidékén, sőt egész Németországban, a premontreiek által pedig más országokban is. A gyermek Jézussal és Édesanyjával megélt bizalmas kapcsolata miatt az anyák és gyermekek védőszentje. Halála óta a nép körében tanúsított tiszteletét a Szentszék 1958-ban erősítette meg.
DE LA SALLE SZENT JÁNOS Április 7. *Reims, 1651. április 30. +Saint-Yon (Rouen), 1719. április 7.
De la Salle János XIV. Lajos, a ,,Napkirály'' idejében élt, amikor az abszolutizmus a delelőjén volt Franciaországban. A kora társadalmának rendjei között tátongó szakadék arra késztette a szentet, hogy a jogtalanok és kiszolgáltatottak lelki és gyakorlati megsegítésén fáradozzon. János 1651. április 30-án Reimsben született, gazdag nemesi család tagjaként. Ő volt a legidősebb, s volt még kilenc testvére. Szüleitől alapos keresztény nevelést kapott, Reimsben tanult. Úgy látszik, már korán a papi pályát választotta. Tizenegy éves korában fölvette a tonzúrát, és 1667-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett. Szülővárosában kezdte hittudományi tanulmányait, és 1670 októberétől a párizsi Saint-Sulpice szemináriumban folytatta. Szülei fiatalon meghaltak. Kénytelen volt tanulmányait megszakítani, s 1672 tavaszán visszatért Reimsbe. Bár a szülői vagyon kezelése sok gondot okozott neki, folytatni tudta a tanulást. 1678. április 9-én pappá szentelték, 1680-ban pedig teológiai doktorátust szerzett. Akkoriban már szakított a nemesi rend egyoldalú gondolkodásával, és egyre többet törődött a tanulatlan és szegény néprétegek gyermekeivel. 1679 márciusában egy unokahúgával iskolát alapított a szegényeknek. Nemsokára egy kis csapatot gyűjtött maga mellé tanítókból. Házába fogadta őket, bár ezzel magára zúdította családja haragját. Lemondott kanonoki stallumáról, örökségét szétosztotta a szegények közt, és teljesen az új kongregációnak szentelte magát, amely a Keresztény Iskolatestvérek nevet vette föl. Nemsokára néhány újabb iskolát nyitottak Champagne-ban. János szabályokat fogalmazott a társulat számára, és 1684 májusában az első tizenkét társ letette az ideiglenes fogadalmat. Ugyanakkor nagy pedagógiai érzékkel tanítókat képzett a falusi iskolák számára. A fejlődés szükségessé tette, hogy művét Párizsba is elvigye. A Saint-Sulpice plébánosának hívására János két iskolatestvérrel Párizsba utazott, hogy ott átvegye a plébánia szegényiskoláját, amely siralmas állapotban volt. Jánosnak hamarosan komoly nehézségei támadtak: a többi iskola tanítói sok-sok bosszúságot okoztak, a Saint-Sulpice egymást követő plébánosai alig támogatták. Néhányan közülük többé-kevésbé nyíltan áskálódtak ellene. Az 1690. és 1691. év különösen nehéz volt. Egy súlyos betegség szinte a sír szélére sodorta, kevéssel később pedig meghalt legjobb munkatársa, L'Heureux testvér. A plébánia papságának közönye miatt úgy döntött, hogy a novíciátust másutt állítja föl. Vaugirard-ban sikerült erre a célra egy szerény házat bérelnie. Mivel több tagja elment, társulata ekkoriban igen meggyengült. Ennek ellenére 1691. november 21-én Vuyart és Drolin testvérekkel együtt fogadalmat tett, hogy egészen és visszavonhatatlanul művének szenteli magát. A következő évek viszonylagos nyugalomban teltek. Némi támogatást tudott szerezni a plébániától, 1692. november 1-én pedig hat új tag lépett be a kongregációba. 1693 és 1694 éhínséges évei arra kényszerítették a testvéreket, hogy Vaugirard-t egy időre adják föl, és Párizsban keressenek menedéket. 1694. június 6-án az első tagok letették örök fogadalmukat, s János átvette az intézmény vezetését. Ügyelt rá, hogy a társaság laikus jellege megmaradjon. 1696-ban megfelelőbb helyen tudta berendezni a novíciátust. Nem sokáig örülhetett azonban ennek, mert hamarosan új nehézségek támadtak. A dokumentumokat még nem dolgozták föl annyira, hogy minden részletet tisztán lássunk, de annyi bizonyos, hogy a Saint-Sulpice plébánosának része volt a dologban: el akarta ugyanis távolítani az alapítót, s a testvérek vezetését magának igényelte. Sikerült megtévesztenie a párizsi érseket, mire az letette Jánost, és más vezetőt nevezett ki. A testvérek azonban ellenálltak, mire a kardinális kénytelen volt Jánost visszahelyezni. Ez 1702 decemberében történt. Valamivel később a testvéreknek el kellett hagyniuk a Grand Maisont, ahol a novíciátus volt, s Faubourg Saint-Antoine-ba költöztek át. János tanítóképzőt akart alapítani, de terve egykori társa, Vuyart szégyenletes árulása következtében meghiúsult. 1706-ban még csak egyetlen kicsiny iskolája volt a testvéreknek Párizsban, 1711-ig azonban vidéken 17 iskolát sikerült alapítaniuk, Rómában pedig egyet. Ezek irányítása nem kis gonddal járt. A gyakorlat arra késztette Jánost, hogy pedagógiai és vallásos műveket írjon a tanítóknak és a növendékeknek. 1708-ban két testvért választott maga mellé, hogy segítségére legyenek a közösségek rendszeres ellenőrzésében. Egy roueni alapítás lehetővé tette, hogy megvegye Saint-Yon kastélyát, s ott végre állandó jellegű novíciátust rendezzen be. 1712-ben ismét egy kellemetlen esemény történt. Egy bizonyos Clément nevű abbé Jánost megbízta, hogy tanítóképzőt létesítsen Saint-Denis- ben. Rágalmak alapján Jánost elítélték azon a címen, hogy megrontott egy kiskorút! Túlterheltsége miatt elhagyta Párizs környékét, és a vezetést átadta Barthélemy testvérnek. Végiglátogatta az intézmény házait, eljutott egészen Provence-ig, aztán hosszabb időre visszavonult. Közben Párizsban egyre rosszabbodott a helyzet, úgyhogy a testvérek kérték, sürgősen jöjjön oda. Így hát visszatért Párizsba, és elintézett néhány kellemetlen ügyet. Végül teljesen lelkivezetői feladatokra korlátozta tevékenységét. 1715-től szinte állandóan Saint-Yonban élt. Rendfőnöki hivatalát azonban csak 1717-ben tudta letenni. Szabad idejében számos vallásos munkát írt a testvérek részére, melyek nagyobb részét csak halála után nyomtatták ki. 1718 folyamán megromlott hosszú időn át ellenálló egészsége. 1719 nagypéntekén halt meg. XIII. Leó pápa 1900-ban avatta szentté. Ünnepét 1904-ben vették föl a római naptárba, május 15-re. 1969-ben április 7-re, halála napjára helyezték át.
„Szent Candid” Alapítványunk a
támogatásával