GÓT SZENT SZABBÁSZ vértanú *Dácia, 334. +372. április 12.
Szabbász vértanúaktája arról tudósít, hogy alig képzett, szegény ember volt, de teljesen áthatotta a keresztény hit. A nyugati gótok népéhez tartozott, amely a 3. század közepétől a Drinápoly melletti csatáig (378) a régi római Dácia provinciában lakott.
Amikor a gótok 260 körül megtámadták a római birodalmat, egészen Kappadókiáig nyomultak előre, és hadifoglyokat vittek magukkal. Voltak köztük keresztény papok is, akik elvitték az Evangéliumot a gótokhoz. A kereszténység a 4. században Audiosz révén is eljutott a nyugati gótokhoz; ő szakadár közösségeket hozott létre. Szabbász idejében a nyugati gótok felségterületén háromféle keresztény csoport létezett: ortodox niceaiak, ariánusok (köztük legismertebb Wulfila püspök) és audiánusok.
Szabbász ortodox niceai volt. A vértanúságáról szóló tudósítás, az ókori hagiográfia kiemelkedő példája, nagyon fontos forrás a gótok megtéréséhez. Amikor a gót fejedelmek intézkedéseket hoztak a keresztények ellen, és a bálványáldozatok húsának fogyasztására akarták rávenni őket, Szabbász falujában a pogányok azzal akarták az üldözőket becsapni, hogy a keresztények elé közönséges húst tettek az áldozati hús helyett. Szabbász azonban nem értett egyet ezzel a csalással, és erre az álláspontra jutott: ,,Aki eszik ebből a húsból, nem lehet keresztény.'' A csalást kieszelő pogányok elűzték, de csakhamar megengedték, hogy visszatérjen. Amikor újabb üldözés tört ki, ugyanebből a faluból néhány pogány esküvel akarta bizonyítani, hogy a faluban nincs keresztény. Szabbász azonban ezt mondta a tanácskozáson: ,,Helyettem senki se esküdjék, mert keresztény vagyok.'' Amikor a poroszlók odaértek, a falu lakói megesküdtek, hogy egyetlen keresztényen kívül nincs több közöttük. Szabbászt a fejedelem elé vezették, ezt azonban pénzvágyában nem érdekelte a vagyontalan keresztény, és bántatlanul hagyta.
Amikor később nagy keresztényüldözés tört ki, Szabbász húsvét előtt egy városba akart menni, hogy Guttika pappal együtt ülje meg az ünnepet. Egy látomása arra késztette, hogy térjen vissza, és keresse fel Szanszalasz papot, aki a száműzetésből tért vissza a római birodalomba. A húsvét utáni harmadik éjszakán azonban a törzs fejedelme, Atanarich harcosaival megtámadta a falut. Szabbászt és Szanszalaszt megkötözték, bántalmazták és elvezették. Amikor Szabbász tagjain nem mutatkoztak véraláfutások, teljes büszkeséggel hívta fel poroszlói figyelmét erre a tényre. Ezek haragra gerjedtek emiatt, és szüntelen kínzások közepette egy kocsi tengelyéhez feszítették kezét és lábát. Atanarich végül kiadta a parancsot, hogy függesszék fel a ház gerendájára. Egy idő múlva a fejedelem hírnökei áldozati húst vittek Szabbászhoz és Szanszalaszhoz azzal a paranccsal, hogy fogyasszák el, ha meg akarják menteni az életüket. Szanszalasz ezt azzal a megjegyzéssel utasította vissza, hogy számukra ez nem megengedett. Atanarich meg is feszítheti vagy más módon meg is ölheti őket. Szabbász így szólt: ,,Ki parancsolja ezt?'' -- ,,Urunk, Atanarich.'' -- ,,Csak egy Úr van, Isten az égben. Atanarich azonban istentelen és átkozott ember. Ez a hús pusztulásra való, mint a küldője, Atanarich is.'' Atanarich egy szolgája haragra gyulladt e válasz miatt, és olyan hevesen hajított egy mozsártörőt Szabbászhoz, hogy a körülállók azt hitték, nem éli túl, de kiállta anélkül, hogy felkiáltott vagy megsebesült volna. Atanarich ekkor kiadta a parancsot, hogy öljék meg. A poroszlók Szanszalaszt megkötözve visszavitték, Szabbászt pedig elvezették, hogy belefojtsák a Bodza (= Buzau) folyóba. Szabbász megörült és így szólt: ,,Áldott vagy, Uram és dicsértessék a Te neved, Jézus, mindörökké amen, mert Atanarich örök halálra és pusztulásra ítélte magát, engem azonban az örök életbe küld; így tetszett Neked, Urunk, Istenünk, amen.'' Szabbász az egész úton hálát adott Istennek, mert ennek az időnek a szenvedéseit kevésre tartotta a jövendő dicsősége mellett, amely majd a szentek osztályrésze lesz. A folyó partjára érve a poroszlók büntetlenül el akarták engedni, ő azonban szembeszegült velük: ,,Miért foglalkoztok balga gondolatokkal, és nem azt teszitek, amivel megbíztak benneteket? Én már látom, amit ti nem láthattok. Ott szemközt állnak dicsőségben azok, akik a fogadásomra jöttek.'' Erre, miközben dicsérte és magasztalta Istent, a vízbe vezették és belefojtották. Mindez 372. április 12-én történt Valens és Valentinianus császár uralkodása idejében. Szabbász akkor harmincnyolc éves volt.
A poroszlók kihúzták holttestét a vízből, és temetetlenül hagyták. A hívő helytartó, Junius Soranus azonban az ereklyeként tisztelt holttestet átvitette a római birodalomba, és a gótok ortodox papi testületével egyetértésben kappadókiai szülőföldje templomának ajándékozta.
Ennek a vértanúságtörténetnek más viszonyok képezik az alapját, mint a római birodalom vértanúinál. Az üldözéseket nem az állam érdekéből rendelték el, hanem a törzsi fejedelmek kezdeményezték. Nem került sor perre, és sem a lakosság, sem a katonák nem fanatikusak. Ellenkezően: a keresztények iránt jóérzésű pogányok igyekeztek megtalálni azokat az eszközöket és utakat, amelyekkel máshitű törzsi társaikat megmenthetik az üldözéstől. Az utolsó pillanatig megvolt a lehetősége Szabbásznak a menekülésre, de ettől az egyszerű és őszinte kereszténytől idegen mindenféle vallási megalkuvás. Vértanúsága végül is elkerülhetetlen következménye belső lényegének, amely semmiféle azonosulást nem ismer ezzel a világgal, hanem teljesen Krisztusba és a velevaló eljövendő életbe veti a bizalmát.
A vértanúaktáknak az a közlése, hogy Szabbász ereklyéjét Kappadókiába vitték, megerősítést nyer Nagy Szent Vazulnak (lásd: A szentek élete, 25. o.), Cézárea érsekének levelezése révén. A 155. levelében ezt írja Junius Soranusnak: ,,Helyesen teszed, ha vértanúereklyéket küldesz hazádnak.'' A 164. és 165. levélben arról tudósít Vazul, hogy megérkezett ,,a Dunán túl lakó barbárok egy vértanúja'', s örvendetes fogadtatásra és ünnepélyes tiszteletre talált. S a kappadókiai és gót egyház anya-leány viszonyára utalva hozzáfűzi: ,,Azzal a vértanúval, aki a barbárok veletek szomszédos országában szenvedett, megtisztelted a hazádat, mint ahogy a hálás földműves azoknak, akik a vetőmagot küldték, juttat az első termésből.''
SZENT KARPOSZ, PAPÜLOSZ és AGATHONIKÉ vértanúk Április 12. vagy április 13. +Pergamon, valószínűleg 161 és 169 között.
Feltehetően abban az időben, amikor a szmirnai Szent Polikárp (lásd: A szentek élete, 108. o.) elszenvedte a vértanúságot, Pergamonban, a pogányság kisázsiai fellegvárában (vö. Jel 2,13) a gurdoszi Karposz püspököt és a tiatirai Papülosz diákonust ítélték halálra keresztény hitük miatt. Vértanúságuknak két régi leírása maradt ránk, ezek azonban semmilyen életrajzi közlést nem tartalmaznak.
A Karposz és Papülosz vértanúságáról szóló tudósítást (a hőslelkű Agathoniké önként csatlakozott hozzájuk) így foglalhatjuk össze:
Amikor Asia provincia prokonzula Pergamonban volt, keresztény hitük miatt elébe vezették Karposzt és Papüloszt. A prokonzul a bírói székbe ült, és megkezdte a kihallgatást: ,,Hogy hívnak?'' Karposz így válaszolt: ,,Fő nevem ,keresztény'. Ha azonban világi nevemet is tudni akarod: Karposz.'' A prokonzul: ,,Ismered a felséges császárok parancsát, hogy tisztelnünk kell a mindenséget átható isteneket. Azt tanácsolom ezért, hogy lépj elő és áldozz nekik.'' Karposz azonban szembeszegült azzal a kívánsággal, hogy hitét megtagadja, s ezt végül így magyarázta meg a prokonzulnak: ,,Hagyj fel a tisztelettel, amellyel elhalmozod őket (az istenek szobrait)! Nem tudnak mozdulni, és teljesen védtelenek, ha kutyák és hollók bepiszkítják őket.'' Amikor a prokonzul látta, hogy rábeszélése eredménytelen, a kezénél fogva felfüggesztette Karposzt, és vaskarmokkal tépette. A szent hitvalló azonban utolsó erejével is hangosan kiáltotta: ,,Keresztény vagyok!'' Rövid időn belül annyira meggyötörték, hogy már hangot sem tudott kiadni.
A prokonzul ekkor ott hagyta és Papüloszhoz fordult. Arra a kérdésre, hogy vannak-e gyermekei, így válaszolt: ,,Igen, sokan, Isten kegyelméből. Minden tartományban és minden városban vannak gyermekeim Istenben.'' Nyilván vándorprédikátor volt, és tevékenysége közben sok hívő lelki atyja lett. Eredménytelen párbeszéd után a prokonzul befejezésül nyersen megkérdezte Papülosztól: ,,Áldozol? Vagy mit tudsz ellene felhozni?'' Papülosz így válaszolt: ,,Ifjúságom óta szolgálok Istennek, bálványoknak sohasem áldoztam. Keresztény vagyok, többet nem is kell tudnod rólam. Ennél nagyobbat és szebbet nem tudok mondani.'' Erre őt is felfüggesztették és vaskarmokkal kínozták, s eközben három hóhérpár váltotta egymást. Egy hangot sem adott, állhatatosan viselte el kínzói dühét.
A megkínzottak állhatatosságának láttán a prokonzul megparancsolta, hogy égessék el őket elevenen. Mindkettőjüket eloldozták a kínzócölöptől, és az amfiteátrumba kellett vonszolniuk magukat. Ott elsőként Papüloszt szegezték egy karóhoz, és meggyújtották a máglyát. A fellobogó tűzben csakhamar kiadta lelkét. Ezután Karposzra került a sor. Amikor őt is leszögezték, csak mosolygott magában. A körülállók magukon kívül voltak, és megkérdezték tőle: ,,Mit jelent ez? Miért nevetsz?'' Így válaszolt: ,,Látom az Úr dicsőségét, és kiváltképpen örülök, hogy megszabadulok tőletek, s nincs részem gonoszságtokban.'' Krisztus vele volt a szent vértanúval kínjai között, és megajándékozta annak boldogító megtapasztalásával, hogy végső küzdelmében szélesre tárultak számára a mennyország kapui. Amikor aztán magasra csaptak a máglya lángjai, Karposz hangosan felkiáltott: ,,Úr Jézus Krisztus, te tudod, hogy a te nevedért viseljük el mindezt!'' És: ,,Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, hogy engem bűnöst, mindezek részesét méltóvá tettél magadhoz!'' Imádságát bevégezve Karposz visszaadta lelkét a mennyei Atya kezébe.
Ezután pedig valami egészen szokatlan dolog történt: Agathoniké, aki ott állt -- érzékei által vagy lélekben, ki tudná megmondani? --, hasonlóképpen megtapasztalta ,,az Úr dicsőségét'', amelyet Karposz pillantott meg, és ebben annak jelét látta, hogy ő is a vértanúságra hivatott. ,,Ez a vendégség nekem készült -- kiáltotta fennhangon -; együtt kell ünnepelnem ezen a dicsőséges ünnepi lakomán!'' A vértanúság és a belőle fakadó mennyei dicsőség csábító lakomának tűnt számára. Maga Jézus is gyakran beszélt a mennyei vendégségről (vö. Mt 8,11; Lk 14,15 skk), kereszthalálát pedig a kehely kiivásának mondta (Mk 10, 38).
Agathonikét tüstént elfogták, és a nézők közbekiáltásaira, hogy mégiscsak érezzen részvétet a fia iránt, akit árván hagy magára, így válaszolt: ,,Van Istene! Ő elég hatalmas ahhoz, hogy segítsen rajta. Ő viseli gondját mindennek. Én pedig készen vagyok!'' Amikor magasba emelték a cölöpön, és már égette a tűz, hangosan felkiáltott: ,,Uram! Uram! Uram! Segíts nekem! Benned van a menedékem!''
A keresztények titokban összegyűjtötték Krisztus e vértanúinak maradványait, hogy megőrizzék és tiszteletben tartsák őket.
„Szent Candid” Alapítványunk a
támogatásával